Megtörtem..

Megtörtem, egyedül vagyok, és ahogy a napok telnek, a szívem kihűl ..

Túlélés az egyetlen módja.

Egy rózsa éjjel-nappal a méhekkel álmodott, de a valóságban egy sem pihent meg a szirmain. A virág azonban tovább álmodozott. Hosszú éjszakáin elképzelte, hogy az eget ellepik a méhek, és sorra leszállnak, hogy megcsókolják őt. Így tudta kibírni másnapig, amikor a napsütésben újra kinyílt. 

Egyik este megszólalt a hold, aki ismerte a rózsa magányát: 

- Nem unod a várakozást? 

- Talán. De folytatnom kell a küzdelmet. 

- Miért? 

- Mert ha nem nyílok ki, elhervadok. 

Amikor úgy érezzük, hogy a magány minden szépséget elpusztít, a túlélés egyetlen módja az, ha nyitottak maradunk.

Ne....

Ne sírj, ne zokogj... Ne félj, Te is megszokod! 

Ne mutasd ha fáj.. Ne mutasd, ha vérzik..
Mert úgy sem látják.. úgy sem érzik..
de legfőképp..
úgy sem érdekli őket.. 

Pedig valaha szerették, de magányba menekült.
És pont azokon a napokon marad rohadtul egyedül az ember,
Mikor kéne egy társ, kivel megoszthat örömet s bánatot..

Ha úgy érzed

Ha úgy érzed, hogy egyedül vagy... akkor jól érzed.

egyemmeg :)

Csak a plüssmacimra számíthatok, ha ölelés kell... 

Érezted már?

Érezted már magad egyedül egy emberekkel teli szobában?
Én már igen... 

Néha hajlamosak vagyunk kétségbeesni, mikor a személy, akivel törődünk, elhagy..
de az-az igazság, hogy ez nem a mi veszteségünk.
Hanem az övé, mert ő veszíti el azt az embert, aki soha nem mondott volna le róla..

A lány leborult a földre, s magában az ismert dalt dúdolta, a dalt, ami annyi mosolyt csalt az arcára, de már ez is a könnyeket csalogatta elő...
Nem szabadott sírjon, hisz a másik szobában emberek voltak.. nem láthatták, hogy gyenge, erősnek kellett mutatkoznia.
De most.. most nem ment...
Egyszerűen zokogni kezdett, hideg járta át a testét, remegett..
Kitört a fájdalom, vaskarmokkal szakította fel a rácsot a szíve és a lelke körül.
Eddig páncélként védte, bent tartotta a fájdalmat, mely addig-addig visított és karmolt, míg ki nem szabadult.. és esőt nem indított.
A lány elcsendesedett, s felállt.
A közeli tükörig vonszolta magát.
Letöröltem a könnyes szemét, órájára nézett.
Megigazította sminkjét és a haját, mosolyt festett az arcára, majd kilépett a szobából.
Minden rendben lett, a vasrácsok vissza álltak a helyükre, s a fájdalom ismét bent maradt..

Sok ember közt is magányosan...