A lány leborult a földre, s magában az ismert dalt dúdolta, a dalt, ami annyi mosolyt csalt az arcára, de már ez is a könnyeket csalogatta elő...
Nem szabadott sírjon, hisz a másik szobában emberek voltak.. nem láthatták, hogy gyenge, erősnek kellett mutatkoznia.
De most.. most nem ment...
Egyszerűen zokogni kezdett, hideg járta át a testét, remegett..
Kitört a fájdalom, vaskarmokkal szakította fel a rácsot a szíve és a lelke körül.
Eddig páncélként védte, bent tartotta a fájdalmat, mely addig-addig visított és karmolt, míg ki nem szabadult.. és esőt nem indított.
A lány elcsendesedett, s felállt.
A közeli tükörig vonszolta magát.
Letöröltem a könnyes szemét, órájára nézett.
Megigazította sminkjét és a haját, mosolyt festett az arcára, majd kilépett a szobából.
Minden rendben lett, a vasrácsok vissza álltak a helyükre, s a fájdalom ismét bent maradt..