Nem lelem örömömet a zongorázásban, mert nincs aki hallgatná. Nem lelem örömömet a sétában, mert nincs, akivel találkozhatnék. Nem lelem örömömet a könyveimben, mert nem képesek lekötni a figyelmemet. Még a rajzolás felel meg legjobban hangulatomnak, mert közben gondolkodhatom. És ha a munkámat most nem láthatja is más, csak magam meg azok, akiket úgysem érdekel, eljöhet az idő, hogy lesz, aki megnézze őket. Csakhogy van egy arc, amelyet újra meg újra megpróbálok lefesteni vagy lerajzolni, és sosem sikerül. Ez szörnyen bosszant. Ami pedig az arc tulajdonosát illeti, sosem tudom elhessegetni az emlékezetemből. Folyton azon merengek, vajon Ő gondol-e rám azon, vajon viszont látom-e valaha?