Felejteni tudok... de a fájdalom még bennem él... halványul... de megbújik és időnként előtör... közli, hogy még nem tűnt el.. .és hatalmas,sós könnyek formájában, mint a sav... marni kezdi a pici szívem... Aztán elhalkul... elnémul a suttogás... a nevek a hangok, melyeket a koszos ablakon át behordott a szél... Csak a csend marad... az az édes, bús, elcsigázott csend... Letörli az elkenődött festéket az arcomról... és a fülembe suttogja... minden rendben...
Szívesebben hittem annak a szép szónak... mit hallani akartam,mint az igaznak... Van, hogy valaki a kettőt mondja egynek... De azt hiszem,ezentúl másként csinálom... Nem adom el a bizalmam az ócska ígéreteknek... Nem leszek hiú... sem naiv... Csak az a tornacipős mindig vidám lány... Mert azt mondta nekem, lássam magam az ő szemével!... Ő mást mond, mint amit én látok a tükörben... és mást, mint amit mások szemében... Mikor kezdtem elhinni, hogy már nem vagyok és nem is leszek több, mint ami azoknak az embereknek vagyok, akik belém rúgtak, mert a kislány a szívemben elfogadta tőlük a plüss mackót...amit utána kitéptek a kezemből!...
A valóság a látható és láthatatlan,az igaz dolgok és a mesék összessége, melyek akkor sem tűnnek el, ha nem hiszünk bennük... Olyan szappanbuborékot akarok, ami nem pukkad ki!
0 szösszenet:
Megjegyzés küldése